November.

A fák már rég elhagyták levelik,s
folyton az suttogja a szél,hogy fagybavágy.
A természet nem mondta be az unalmast mégha annak is tűnik,
levetkőzött.
Levetkőzte tarkaságát s átadta aljzatának a színt,
Valami vastagabb öltözékre áhit,
Hideg,puha fehér bundára nagy és kristályos hóruhára.

November...hidegre vágysz, gazfickónak neveznélek,de szép vagy.
Elhullatott levelekközt jársz s várod a bundás Decembert.
Csendes kisfalukba ólálkodva ,meleg kisházak tornáncain ott hagyod nyomod.
De ha eljön December beboritja fakult szineid,letelepedik a tornáncokon s ünneplő fehérbe öltöztet mindent itt.
Erre vágyom magányomban,Hóillatú kisutcákra, jeges ablakok holdfényére,
a frisshótaposó zajára.
Bár szívembe maradna a lágyan hulló fehérség csodája,
A takaróé ami tisztaságot borit a mocskos Világra.
Bár jutna eszembe,hogy egykoron ott az a vér is ezt a célt szolgálta,
Befedni a bűneink szennyes világát,
Felfrissülést adni ,takaróval befedni bűneink fáiról lehullt rozsdaleveleit.
Bár maradna meg bennem a Decemberi vágy fehérnek maradni,fehérbeborulni s hagyni hátra a világ mocskos porát!